A szintetikus szálak kora – szükséglet vagy zsákutca? - 1.
A divatipar alapjai drasztikusan megváltoztak az elmúlt évtizedekben. De vajon a műszál önmagában a főgonosz, vagy az a kontextus, ahogyan használjuk?
Nem minden műszál ördögtől való, de a mai tömeggyártás vakítva pusztít – és ideje különbséget tenni a szükséglet, a technológia és az olcsó szemét között.
1. RÉSZ - A KEZDETEK
Amikor a műszál megszületéséről beszélünk, legtöbben valószínűleg a nejlonra gondolunk.
Harisnyákra. Az 1930-as évekre. Talán a háborús ejtőernyőkre, majd az 1950-es és 1960-as évek poliészter ingjeire.
És valóban: a nejlon megjelenése mérföldkő volt.
De a történet valójában jóval korábban kezdődött.
Ez első pillantásra talán csak technikatörténeti érdekességnek tűnik. Valójában azonban itt kezdődik az a folyamat, amely alapjaiban változtatta meg a textilipart.
A 19. század végén a kérdés még meglehetősen egyszerű volt:
Hogyan készíthetnénk selyemszerű szálat selyemhernyó nélkül?
A válasz első változatai még szorosan kötődtek a természethez. A kutatók nem tudtak a semmiből textilszálat teremteni. Egy már létező természetes anyagot – elsősorban a növények sejtfalának fő alkotóelemét, a cellulózt – próbálták úgy átalakítani, hogy abból fonható, szőhető, a természetes selyemhez hasonló tulajdonságú szál keletkezzen.
Ahhoz, hogy megértsük, mi történt a textiliparral a 19. és 20. század folyamán, először érdemes rendet tenni a fogalmak között.
A textilszálakat leegyszerűsítve három nagy csoportba sorolhatjuk.
1.Természetes szálak.
Ezeket maga a természet hozza létre, mi pedig betakarítjuk, megtisztítjuk, feldolgozzuk és fonallá alakítjuk.
Ilyen a pamut, a len, a kender, a gyapjú vagy a selyem.
2. Regenerált vagy módosított természetes polimerből készülő mesterséges szálak.
Itt a kiindulási anyag szintén a természetből származik. A különbség az, hogy a természet által létrehozott anyagot kémiai eljárással átalakítjuk, majd ismét szál formájában állítjuk elő.
Ilyen például a rayon, a viszkóz, a modal, a lyocell vagy a cupro.
3. Szintetikus szálak.
Itt már nem egy természetben megtalálható polimert alakítunk át.
A vegyipar maga építi fel a polimert.
Ide tartozik többek között a nejlon és más poliamidok, a poliészter, az akril, az elasztán, valamint számos nagy teljesítményű ipari szál.
Ez a harmadik kategória hozta el azt a korszakot, amelyben a textilszál tulajdonságait már nem egyszerűen elfogadni kellett, hanem tervezni lehetett.
Lehetett olyan szálat készíteni, amely erősebb.
Olyat, amely nem gyűrődik.
Olyat, amely gyorsan szárad.
Olyat, amely rugalmas.
Olyat, amely könnyebb.
Olyat, amely hőt tart.
Olyat, amely ellenáll a vegyszereknek.
És végül olyat is, amelyből szinte korlátlan mennyiséget lehet gyártani.
A selyem utánzása
A 19. század végén a selyem rendkívül értékes textil volt. Nemcsak azért, mert gyönyörű, hanem azért is, mert előállítása természetes biológiai folyamathoz kötődött.
A selyemhernyó dolgozott.
Az ember pedig várta, hogy a természet elkészítse számára a szálat.
A korszak vegyészei azonban egyre inkább hittek abban, hogy a természet működésének megértésével annak bizonyos eredményeit technikailag is elő lehet állítani.
1884-ben a francia Hilaire de Chardonnet szabadalmaztatta az úgynevezett mesterséges selyem egyik első ipari szempontból jelentős változatát.
A kiindulási anyag cellulóz volt.
Vagyis egy olyan anyag, amelyet a természet hatalmas mennyiségben állít elő a növényekben.
Chardonnet tulajdonképpen azt próbálta megoldani, hogyan lehet ebből a növényi anyagból olyan folytonos, finom szálat készíteni, amely a selyemhez hasonlóan feldolgozható.
A kísérlet sikerült.
Csakhogy az új anyagnak volt egy meglehetősen kellemetlen tulajdonsága.
A felhasznált cellulóz-nitrát rendkívül gyúlékony volt.
A mesterséges selyem tehát megszületett, de még messze nem volt tökéletes.
A technológia azonban már megmutatta az irányt.
Ha egy természetes polimert megfelelően fel tudunk oldani, át tudunk alakítani, majd újra szálként tudunk kicsapatni, akkor a természet által létrehozott rostot tulajdonképpen újra tudjuk építeni.
Ez pedig egészen új lehetőségeket nyitott.
És hamarosan megszületett az a technológia, amely sokkal hosszabb életűnek bizonyult.
A viszkóz.
A viszkóz megszületése
1892-ben Charles Frederick Cross, Edward John Bevan és Clayton Beadle kidolgozta a viszkóz-eljárást.
A módszer lényege egyszerűsítve az volt, hogy a cellulózt kémiai úton olyan állapotba hozzák, amelyből viszkózus – vagyis sűrű, folyós – anyag készíthető. Ezt az anyagot aztán apró nyílásokon keresztül kipréselik, majd egy másik kémiai közegben a cellulózt ismét szilárd állapotúvá alakítják.
A szál tehát bizonyos értelemben újra cellulózzá válik.
Ezért beszélünk regenerált cellulózszálról.
A folyamat technikailag összetett, de a gondolat lenyűgözően egyszerű:
növényi cellulóz → kémiai átalakítás → fonható oldat → szálképzés → regenerált cellulózszál.
A kereskedelmi gyártás a 20. század elején indult meg, és a rayon – illetve Európában elsősorban a viszkóz – hamarosan komoly textilipari termékké vált.
A „mesterséges selyem” immár nem pusztán laboratóriumi különlegesség volt.
A selyem fényét és esését utánozni lehetett.
És ami talán még fontosabb:
sokkal olcsóbban.
Ez az első nagy tanulság a műszál történetében.
A mesterséges szálak fejlődését nem pusztán az a vágy hajtotta, hogy valami újat találjunk fel.
Hanem az is, hogy egy drága, korlátozottan rendelkezésre álló természetes anyagot nagyobb mennyiségben és alacsonyabb költséggel lehessen előállítani.
Ez a gondolat a következő száz évben újra és újra visszatér majd.
Csakhogy egyre messzebbre kerülünk a selyemhernyótól.
És egyre közelebb kerülünk a vegyiparhoz.
Kategória