A szintetikus szálak kora – szükséglet vagy zsákutca? - 2.
A divatipar alapjai drasztikusan megváltoztak az elmúlt évtizedekben. De vajon a műszál önmagában a főgonosz, vagy az a kontextus, ahogyan használjuk?
Nem minden műszál ördögtől való, de a mai tömeggyártás vakítva pusztít – és ideje különbséget tenni a szükséglet, a technológia és az olcsó szemét között.
2. RÉSZ - A SZINTETIKUS MŰSZÁLAK TÖRTÉNETE
Amikor a vegyészek már nem egy meglévő természetes anyagokat alakították át, hanem új polimereket kezdtek létrehozni, megszületett a teljesen szintetikus szálak korszaka.
Az első nagy áttörés a Nylon
A fordulópontot az amerikai DuPont kutatója, Wallace Hume Carothers és kutatócsoportja hozta el.
1935-ben sikerült előállítaniuk a Nylon 6,6 alapjául szolgáló polimert. A DuPont 1938-ban jelentette be az új anyagot, amelyet 1939-ben, a New York-i világkiállításon mutattak be a nagyközönségnek.
A nylon első nagy célja a selyemharisnya kiváltása volt.
A selyem drága és sérülékeny volt, miközben a nylon finom, fényes és rendkívül erős szálat kínált. 1940-ben megjelentek az első tömegpiaci nylonharisnyák, és a kereslet szinte azonnal robbanásszerűvé vált.
Majd a nylonharisnya néhány évre eltűnt a boltokból, mert a szálra a hadseregnek volt szüksége. Ejtőernyők, kötelek, hálók és számos katonai felszerelés készült belőle.
A nylon története ezzel megmutatta a szintetikus szálak egyik legfontosabb tulajdonságát:
ugyanaz az anyag lehet egyszerre divatcikk és stratégiai ipari alapanyag.
Poliészter – a könnyen kezelhető ruha korszaka
John Rex Whinfield és James Tennant Dickson 1941-ben szabadalmaztatta a PET-alapú poliésztert, amely később Terylene, majd az amerikai piacon Dacron néven vált ismertté.
A poliészter nem elsősorban a selymet akarta utánozni.
Más problémára adott választ.
Nem gyűrődött.
Jól tartotta a formáját, gyorsan száradt, tartós volt, és nagy mennyiségben lehetett gyártani.
A háború utáni tömegfogyasztás számára ez tökéletes kombináció volt.
Kevesebb vasalás.
Kevesebb gondozás.
Alacsonyabb ár.
Több ruha.
A szintetikus szál ezzel már nem pusztán egy természetes anyag olcsó helyettesítője lett.
Egy új életmód kellékévé vált.
Akril – a gyapjú mesterséges alternatívája
Az 1940-es években jelentek meg a poliakrilnitril-alapú szálak is. A DuPont Orlon márkanéven hozta piacra az akrilt.
A cél ezúttal a gyapjúhoz hasonló tulajdonságú, de olcsóbb és könnyebben kezelhető szál létrehozása volt.
Az akril könnyű, meleg és puha lehetett, ezért elsősorban kötöttárukban, pulóverekben, takarókban és egyéb meleg textíliákban terjedt el.
Ezzel a szintetikus szálak már a legfontosabb természetes textilanyagok tulajdonságait kezdték „lefedni”.
A nylon a selyemét.
Az akril a gyapjúét.
A poliészter pedig egyre inkább saját kategóriát teremtett: a könnyen kezelhető, olcsó, tartós ruházatét.
Lycra – amikor a szál rugalmasságot kapott
Az 1950-es évek végén egy újabb fontos tulajdonság vált ipari méretben elérhetővé: a nagyfokú rugalmasság.
Joseph Shivers és a DuPont kutatói poliuretán alapú elasztomer szálat fejlesztettek ki, amely Lycra néven vált ismertté.
Az elasztán alapjaiban változtatta meg a testhez simuló ruházatot.
Harisnyák, fürdőruhák, fehérneműk, sportruházat és később szinte mindenféle rugalmas ruhadarab készülhetett belőle.
Ráadásul nem kellett belőle sok.
Néhány százalék elasztán egy szövet vagy kötött kelme viselkedését teljesen meg tudta változtatni.
És ezzel lezárult a szintetikus szálak első nagy korszaka.
A vegyipar már nem egyszerűen megpróbálta lemásolni a természetes rostokat.
Elkezdte megtervezni, milyen tulajdonságú szálat szeretne.
Erősebb legyen.
Ne gyűrődjön.
Gyorsan száradjon.
Legyen meleg.
Legyen rugalmas.
Legyen olcsó.
És mindenekelőtt: lehessen belőle nagyon sokat gyártani.
Ez az utolsó tulajdonság lesz az, amely a következő évtizedekben mindent megváltoztat.
Mert a szintetikus szálak történetének következő fejezete már nem elsősorban a feltalálásról szól.
Hanem a tömegtermelésről.
Kategória